Sziasztok!

Egy 2009-es cikk a hotelvegtelen.hu-ról:

"I´ve seen things you people wouldn´t believe.
Attack ships on fire off the shoulder of Orion.
I watched C-beams glitter in the dark near the Tannhauser gate.
All those moments will be lost in time, like tears in rain.
Time to die..."

Barátaim!

Filozofikus fejtegetés következik négy percben, ne szaladj el.
Anno, mikor a Pont Fm elsüllyedt, az a rádió, aminek életében az elsőtől az utolsó percig jelen voltunk, sokan elsirattatok minket. Többen szó szerint. Nem győzzük hangoztatni, hogy köszönjük a szeretetet. A kitartást. A belénk vetett hitet, és hogy nevettethetünk Titeket.
De semmi sem tart örökké, mi sem fogunk. Ahogy a Partizánbálnak is 330 fejezet adatott, úgy megszámlálható lesz majd egyszer a Hotel Végtelen adásszáma is. És nincs garancia, hogy lesz folytatás.

Félreértés ne essék, nem búcsúzkodunk most, csak idejekorán jelezzük, hogy majd olyan is lesz.
Hiszen rádió se lesz mindig, Gábor is öregszik, én eléggé pusztulok lefelé, Kálmánt meg naponta élesztjük újra.
Bárhogy is, ez a bejegyzés azért született, hogy elkerüljük majdan a sírást, ha egyszer úgy alakul, hogy nem leszünk már Veletek, műsorilag.
Nézzétek, amúgy is szar, amit csinálunk, sok szakember és műkedvelő megmondta már. Meg aztán, álmosak lesztek reggelente, adás utáni napon. Ha nem lesz adás, nem lesztek álmosak sem.
Mi azt hisszük, viccesek vagyunk, sokan pedig azt, hogy vicc, hogy vagyunk.
Mindig erre gondoljatok.
Egy világ lenne gazdagabb nélkülünk.
Hányan, de hányan tudnák jobban, sokkal jobban tenni, amit mi teszünk! Mindig ez lebegjen a szemetek előtt!
Szakmailag értékelhetetlenek vagyunk! Az az egyetlen szerencsénk, hogy Ti, akik hallgattok minket, nem vagytok a szakmával tisztában, különben már rég arrébb tekernétek. A Boros-Bochkorra. A Balázsékra. (Bocs.)

Ha ennek ellenére veszteségnek éreznétek majdani hiányunkat, akkor ajánlom figyelmetekbe a letölthető adásokat - ugye érthető, hogy mindig itt leszünk Veletek?

„Én láttam olyan dolgokat, amiket ti, emberek, el sem hinnétek.
Lángoló csatahajókat az Orion peremén,
C-sugarakat felvillanni a sötétben a Tannhauser kapunál.
Mindezek a pillanatok elvesznek majd az időben, mint könnycseppek az esőben.
Az idő lejár.”

Katt: Edda blúzt!

Katt: Kik maguk?