Írtam már Neked arról, hogy milyen volt egy kirakatban csücsülni, és úgy vezetni az adásokat. Azóta, mint azt bizonyára tudod, a rádió elköltözött, így a kirakatoknak is búcsút intettünk. De vajon hogyan telnek életünk napjai az új helyen? Lássuk a keddet!
Hát kérem, nem lesz egyszerű a történet. Természetesen adás előtt sok órával találkozunk, hogy legyen időnk megbeszélni, kivel mi van. Ezt úgy kell elképzelned, hogy mindhárman egyszerre, a másikat túlharsogva meséljük saját problémáinkat, vélt vagy valós sérelmeinket, létrehozva ezzel a madárház-effektus nevezetű hangtechnikai szakkifejezést. Ez többnyire a kívülállók számára ordas üvöltözésnek tűnik, aminek véget vetünk akkor, ha bármelyikünk elsírja magát.
Az új hely a lakásunktól - mert ugye emlékeztek még - kissé messzebb van, mint a régi, éppen ezért egy (darab) automobillal közelítjük meg az objektumot. Előtte beülünk a törzshelyünkre, aminek a nevét nem mondjuk ki, mert reklám lenne, majd a fenyegetőzésekkel tarkított könnyed csevegésünk után átfuvaroztatjuk magunkat a közelben lévő kisboltba, hogy estére némi táplálékot vételezzünk magunknak. Itt már megrészegülünk a közelgő adás gondolatától, és vindikáljuk magunknak a jogot, hogy beleszóljunk Kálmán vezetési stílusába, hangosan kritizálván azt. A bolt közel van az új stúdióhoz, Kálmán pedig sportosan vezet, az utunk tehát rövidnek mondható.

Belépve az irodaházba, jólnevelten köszönünk a portás bácsinak, majd, amint látószögéből kikerülünk, testünket és a fizika törvényeit meghazudtolva egy hatalmas sprintet nyomunk le a liftig. Ugyanis, aki utoljára lép be, az könnyen pórul járhat, mert a liftet nem látták el mozgásérzékelő szenzorral, így az első belépő gombnyomására már záródnak is az ajtók. Ez amolyan rádiós humor.
Felérve a harmadik emeletre, a liftben lezajló groteszk poénoknak köszönhetően üvöltve szállunk ki a felvonóból, amit azzal próbálunk meg ellensúlyozni, hogy a stúdió ajtaját gyorsan - de még üvöltve - bezárjuk. Hallgassátok csak meg az előttünk lévő műsort egyszer.

Írtam Neked, hogy nem ülünk kirakatban. Tényleg nem, de az üvegfal megmaradt, egyik oldala egy technikusi szobára néz, ami rendszerint üres, a másik oldala pedig a középső, várószoba-szerű helységre. Nevéből adódóan itt szoktak tartózkodni azok a meghívott vendégek, akik valamelyik előző műsorba várnak bebocsáttatást. Mi nem szeretjük, ha valaki ül a székünkön, viszont udvariatlannak sem akarunk tűnni, úgyhogy kedvesen megkérjük őket, hogy álljanak fel, mert a fotelek minket illetnek, plusz az egyiken a kabátjainkat tárolnánk. Sosem kellett felemelni a hangunkat, bár egyszer az egyik professzort MG a székkel együtt vitte ki a folyósóra, mert megmakacsolta magát, de ez csak egyszeri eset volt. (Majd ráült végül)

Az adás közbeni eseményeken ugorjunk át, hiszen azt úgyis hallod, és látod is a webkamerákon. Mást nem mesélnék Neked, nem is lehet, nem is kell. Ez így is bőséges, újabb szelete volt életünk napjainak.