Vajon mi lett volna a sorsunk, ha nem találkoztunk volna soha, és nem lettünk volna rádiósok?

Minden másképpen alakult volna.

Ha akkor, azon a harminckilenc évvel ezelőtti estén útjaink nem keresztezték volna egymást, minden bizonnyal MG még ma is a sanzonok világában élne, vendéglátózna egy távoli hajón, talán a Níluson, régi zongoráján játszva…
És Kálmán? Igen, ez esetben folytatta volna misszionáriusi életét, a Galapagos mentén, és sosem lett volna osztályrésze a siker, pénz, csillogás.
Viora mára már kifejlett pankrátor lenne, és nem merengene azon, hogy tizennégyezren, vagy tizenháromezren hallgatták a Partizánbált.

De nem így történt, és hogy nem így történt, az egy nüanszon múlott. 1972 április 31. Sosem feletjük el ezt a dátumot. Úgy hozta az élet, hogy egyszerre tartózkodtunk jó időben, jó helyen: A budapesti Hasnyák Olimér szálló halljában vágni lehetett a füstött. Ez a szálló, a maga öt csillagával akkoriban Közép-Európa rádiósainak titkos találkozóhelye volt, olyan legendás figurák jártak oda akkoriban, akiknek a neve ma már egybeforrt a rádiózás hőskorszakával, páldául Karjám Mirtill, Bőg Sándor, Korompill Márk. De, sorolhatnánk a végtelenségig.

Mi akkor, persze nem mint rádiósok voltunk ott, hiszen nem is voltunk azok. Eszünkbe sem jutott, hogy a rádiós ki-mit-tud-on induljunk, nem is engedélyezték volna a szakma képviselői. Ellenben történt egy sajnálatos adminisztrációs hiba, ami megváltoztatta a történelem menetét. Az ott összesereglett szakmai konferencia ugyanis azért gyűlt össze, mert egy olyan tervet dédelgettek, amelynek megvalósulására ugyan kicsi volt az esély, sőt, nagyon is kockázatos volt, ellenben generációk sorsát változtathatta volna meg. Ez a terv nem volt más, mint az, hogy létrehozzanak egy rádiós szupercsapatot, olyat, ami kiállja az idők próbáját, olyat, ami több évtizeden keresztül vezérlőcsillaga lesz a majdani koroknak, rádióműsorilag. Az ördög a részletekben bújt meg, ugyanis közbeszólt a fentebb említett adminisztrációs baki. Történt ugyanis, hogy az elnöklő elnök úr titkárnője hallomásból írta a jegyzőkönyvet, és amikor a tanács eldöntötte, hogy ennek a csapatnak a megszervezésével Oláhfi-Szekeres Pált bízzák meg, a titkárnő tévedésből ezt írta a papírra: Alan Viora.

Viorát villámcsapásként érte a hír, hiszen ő csak egy pankrációs show-ra érkezett, de közölték vele, hogy kizárt a tévedés, ő találtatott a legalkalmasabbnak arra, hogy összerakja a csapatot. Nem sürgős a dolog, mondták neki, öt perce még van döntésig.

Hogy mi történt az alatt az öt perc alatt, az a mai napig rejtély. Mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy MG és Kálmán hogyan volt rávehető erre az embert-próbáló feladatra, melynek súlya alatt megtört volna bárki.

De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy egy tévedés, egy apró hiba eldöntött mindent, három ember és sokezer másik sorsát, ott, a Hasnyák szálló halljában, 1972 április 31-én.

A többi már történelem.