A stábgyűlések esetenként megrendezésre kerülő, a rádióban műsort készítő műsorkészítő-kollegák összejövetelére használt szakkifejezés. Jelen cikkünk pontosan arról fog szólni, hogy mi hogyan látjuk ezt az eseményt, és hogy ott ugyanúgy viselkedünk-e, mint mondjuk adás alatt, vagy találkozókon.

Nem, nem ugyanúgy, de még csak hasonlóan se. Hiszen, egy ilyen alkalommal a legjobb arcunkat igyekszünk mutatni, mintegy reciprokaként az adásban szereplővel. Kálmán, a „jobb a békesség” elve alapján ritkán jelenik meg ezeken a megbeszéléseken, vagy ha igen, akkor igyekszik a központból a perifériára tornászni magát, de úgy, hogy a sütikhez igen közel legyen. MG az izgalom kibírása érdekében felönt a garatra előtte, nem ritka, hogy bátorra issza magát - ugyanis Ő kevés dologtól fél, de egy-egy izmosabb rádiós kollegától azért megretten. Én a mindig laza ruházatomat lecserélem öltöny-nyakkendőre, és felveszem a „saját magam jogi képviselője vagyok” stílust, felkészülvén az esetleges felelősségre-vonásra. Ami azért rendszerint előjön. Ha hallgattál már olyan műsort, amit mi vezetünk, akkor vagy gyűlölsz, vagy szeretsz minket. De mindenképpen tisztában vagy azzal, hogy ez bizony igencsak eltér az - megint szakkifejezés jön - úgynevezett Format-rádiózás nevezetű agyhalott gumiműsorvezetéstől. Ez szerintem jó dolog, viszont a kínos helyzeteket kezelni kell, és hát kínos helyzetek adódnak. Ha stábgyűlésen előkerül egy ilyen szituáció, amiben minket vonnak felelősségre mondjuk egy műsorrészletért, nos erre kidolgozott taktikánk van, amit rendkívül összeszokottan tudunk előadni, mintegy performanszként.
Tegyük fel, hogy valaki, akinek erre joga is van, rákérdez, hogy mégis hogy gondoltuk a múltkori adásban azt, amit mondtunk erről és erről. Amint a kérdés elhangzik, mi feltűnően nem reagálunk semmit, egy pisszenést, egy szemrebbenést se. Kálmán egykedvűen majszolja a sütikéjét, MG bágyadtan mosolyog, én pedig mélyen a szemébe nézek a kérdezőnek, de ennyi. Az esetek többségében ennyiben is marad a dolog, ám ha valaki ereje teljében érzi magát, és felteszi mégegyszer a kérdést, akkor… akkor ugyanezt csináljuk.
Egyik előző rádiónkban (még a 80-as években történt) a főszerkesztő fél órán keresztül kérdezgetett engem valami balul sikerült mondatról, körülbelül 5 centire az arcomtól, vörös fejjel, mindhiába. Természetesen van, amikor nem válik be ez a módszer, ilyenkor továbblépünk. Szó szerint. Vagyis, eljátsszuk, h megsértődtünk, és duzzogva a kijárat felé vesszük az irányt. Kálmán könnyeket csal a szemébe, én meg keserű hangon mutatok az arcára, és hangosan, mégis szomorúan kántálom, hogy „Tessék…! Tessék…! Valakinek biztosan jó ez most így!”.

Ha senki nem jön utánunk bocsánatot kérni, akkor visszakocogunk pár perc múlva, és eljátsszuk, hogy a Gábor elhunyt az utcán, elemésztette a bánat. Szigorúan úgy időzítjük ezt, hogy a téma már rég más legyen visszajöttünkkor.
A stábgyűlés vége felé már oldottabb a légkör, a kollegák felszabadultabbak, ahogy mi is. Jönnek a hátbaveregetések, a „denagykópékvagytok” és társaik gyakori elhangzásával vegyítve. Mi kétpofára tömjük a sütiket, és tele szájjal elégedetten távozunk.
Mert ilyenek vagyunk. Néha…